8 ok, amiért nem hallgatsz a józan eszedre I.

Nemrég arról írtam, hogy miért szabotáljuk magunkat és vajon hogyan lehet ennek ellenállni. Mark Sisson is ezzel a kérdéssel foglalkozik, kicsit más szemszögből. Ő egyrészt ebben a cikkben csak az étkezéssel kapcsolatos rossz döntéseinket veszi górcső alá, másrészt igyekszik azt megvilágítani, hogy ezeknek a döntéseinknek milyen fiziológiai okai lehetnek - azaz nem minden csak akaraterő kérdése, talán néha csak a testünk jelzéseit értjük félre. A cikk elég hosszú, azért két részben teszem közzé, íme az első:

Mindannyian hozunk rossz döntéseket a józan belátásunk ellenében. Tulajdonképpen ez tesz minket emberré – az a tendencia, hogy aktívan és tudatosan olyan döntéseket hozunk, melyeknek kedvezőtlen az eredménye. Igen, az a csoki szelet nagyon finom, de tudod, hogy rosszul fogod érezni magad, miután megetted. Igen, nagyon élvezetes azt a blogot olvasni, de tudod, hogy sokkal boldogabb lennél, ha előbb befejeznéd azt az esszét, ami a suliba kell. És mégis, öt perccel később a csoki papírja már megszabadult tartalmától, fogad mélyedéseiben nugát-maradványok csücsülnek és karamell-bevonat csillog rajtuk, enyhe rosszullét környékez, közben pedig már a kommenteket olvasgatod elmélyülten, a Word ablaka pedig lekicsinyítve pihen a tálcán. Mi történt? Miért tetted meg azokat a dolgokat, amikről azt mondtad, hogy nem fogod, amelyekkel kapcsolatban figyelmeztetted magad, és amelyeknek a negatív következményei máris elkezdtek megjelenni – pontosan úgy, ahogy megjósoltad?

Megpróbálok néhány választ adni erre, pontosabban arra, hogy miért hozunk étkezésünkkel kapcsolatban rossz döntéseket. Nem fogok a pszichológiai okokba belemenni, inkább a fiziológiai magyarázatokra koncentrálok, de azért fontos azt is észben tartani, hogy e kettő néha egy és ugyanaz. Nem lehet teljesen elválasztani a lelket a testtől (már legalábbis anélkül, hogy megölnéd az illetőt).

Amikor felemeljük a telefont, hogy ételt rendeljünk, amikor kibontjuk a cukorka csomagolását, amikor a kanalat belemélyesztjük a nutellás üvegbe, amikor elfogadunk egy szelet süteményt, olyankor hozunk egy döntést. Sok egészségügyi szakértő azt mondja, hogy az egészséges döntés csak akaraterő kérdése. Tehát amikor egészségtelen döntést hozol, az csak azt mutatja, hogy nem akarod eléggé.

Szerintem ez nem ilyen egyszerű. Különben az emberek nem hoznának olyan döntéseket, amik ellentétben állnak a józan belátásukkal.

Szóval miért tesszük meg mégis?

Az étkezéssel kapcsolatos döntéseink közül sok – talán a többségük – abból ered, hogy nem tudunk ellenállni annak, amit megkívánunk. És ezért mégis ki hibáztathat minket? Legyen szó chipsről, édességről, vagy valami olyan specifikus dologról, mint a liszt, a vágyainknak alapból nehéz ellenállni. Pontosan ez a céljuk, hogy engedj nekik, hogy félretedd a racionális oldalad és megszerezd azt, amire vágysz. Tehát valaminek kell lennie a vágyaink hátterében. Valami fiziológiai oknak. De mi az?

1. Valami hiányzik az étrendedből és az ősi génjeid félreértelmezik modern vágyaidat.

Gyakran különbség van aközött, amire állati testünknek szüksége van, vagy amit kíván, és amit emberi eszünkkel tudunk, hogy a legjobb. Amikor az állati test hiányt érzékel, valamilyen tápanyag hiányát az étrendben, például a sóét, akkor gyakran alakít ki vágyakozást ez iránt a tápanyag iránt. 20 ezer évvel ezelőtt ha sóhiányod volt, akkor nekiálltál volna kagylót keresni vagy kősót, mert ezek voltak a só-források, amiket ismertél. Szóval elég korlátozott volt akkoriban, amit ételekkel kapcsolatban a memóriádban tároltál. Ma ugyanez a sóhiány Pringles vagy Chio chips utáni vágyként jelenik meg, mert ezek az ételek szerepelnek a fejedben a „só” címszó alatt.

Lehetséges, hogy amikor chipsre vágysz, akkor tulajdonképpen sóra vágysz, egyszerűen csak ezt azonosítja be a tested „sósként”.

2. Hiányzik valami az étrendedből és a modern éned félreértelmezi ősi vágyaidat.

Mi a helyzet azzal, amikor édesre vágysz? Paul Jaminet szerint, amikor cukrosat kívánunk, olyankor valójában zsíros húsra vágyunk. Ez így elsőre elég őrültségnek hangzik, de érvekkel is alá tudja támasztani. Először is, bizonyos aminosavak tulajdonképpen enyhén édesek. Ezek az édesebb aminosavak víztaszítók, ezért olyan sejtekben találhatók meg, melyekben zsír van (a zsír nem keveredik a vízzel). A vízben oldódó aminosavak ezzel szemben nem keverednek zsírral és nem édesek. Az édességgel kapcsolatos egyik vezető elmélet szerint ahhoz, hogy egy anyag édes legyen (azaz hogy az édesség-receptorainkkal kölcsönhatásba lépjen), víztaszítónak kell lennie. Paul szerint a kőkorszaki környezetben, ahol volt bőven zsákmány, enyhe ízű gumók, viszont kevésbé bőven/szezonálisan fordult elő gyümölcs, az édesség utáni vágy inkább a kalóriadús, tápanyagban gazdag húsok felé hajtotta az embert.

Ugyanakkor az is lehetséges, hogy állati testünket ismét csak megzavarja az (ami teljesen érthető), hogy modern életünkben az édes íz összemosódott a cukorral és félreértelmezzük azt, amikor valójában zsírra lenne szükségünk. Talán ezért van az, hogy amikor édességre vágyunk, akkor abból cukorhabzsolás lesz, mert valójában nem is cukorra vágyik a testünk, így hiába kap cukrot, nem tud kielégülni.

3. Rászoktál a búzára

A búza opioid (kábító) peptideket tartalmaz, melyek képesek lehetnek arra, hogy a testünkben lévő opioid receptorokat aktiválják. Tudod, hogy mi aktiválja még az opioid receptorokat? Az ópium, a morfium és a heroin. Tudom, hogy ez vadul hangzik és azt is fontos hangoztatnom, hogy az ezzel kapcsolatos kutatások még igen kezdetlegesek. Egyelőre nem fogsz egyik orvosi kiadványban sem meggyőző bizonyítékot találni arra, hogy a búzára rá lehetne szokni. Az elképzelés mindenesetre az, hogy a búzára való rászokás nem úgy néz ki, mintha fejbe vágtak volna egy téglával és meg se tudnál szólalni, hanem múlni nem akaró sóvárgásként jelenik meg.

Bizonyítékok vannak erre, még ha korlátozott mennyiségben is. Egy régebbi írás, amelyik több opioid peptidet is azonosít a búza gluténban, melyek egy „kézenfekvő biomechanikai mechanizmus” révén képesek az agy opioid receptoraihoz kötődni és „fiziológiai jelentőséggel” bírnak. Dr. Emily Deans (Evolutionary Psychiatry) naltrexont használt – ez egy olyan gyógyszer, ami blokkolja az opioid receptorokat –, hogy megfékezze a búza iránti vágyat cöliákia betegeknél, akik le akartak „szokni”.

A búza hatalmas szerepet játszik az iparosodott nemzetek étrendjében. Ha ezt olvasod most, valószínűleg úgy nőttél fel, hogy etted. Talán néha még most is eszed – és talán részben ez az oka annak, hogy időnként elkap a vágy, hogy megedd azt a szelet kenyeret.

Eredeti bejegyzés: http://www.marksdailyapple.com/8-reasons-why-you-act-against-your-own-better-judgment/#axzz21Qh80wmx

(folytatása következik)

Ha tetszett a poszt, csatlakozz az Életmód-iránytű közösséghez. Kattints ide.